Az Özönvíz után Noé utódaitól szaporodott el az emberiség, megjelentek a különböző népcsoportok (10. fej.).1
Az özönvíz istenítélet okozta megrázkódtatása nyomán emberileg érthető lehetett, hogy kezdetben egymás közelében telepedtek le, féltek a szétvándorlástól, és egy magas toronnyal kívántak védekezni egy esetleges újabb áradás ellen.
Azonban azt is kifejezték ezzel, hogy
- nem hisznek, nem bíznak Isten ígéretében, miszerint nem lesz újabb özönvíz (9,11), valamint
- dacoltak azzal az isteni rendelkezéssel, hogy szaporodjanak és sokasodjanak, töltsék be a földet (l. Isten rendelkezése a teremtés és az özönvíz után - 1,28; 9,1), sőt kifejezetten az ellenkezőjét fogalmazták meg az építés indokaként: „el ne széledjünk az egész föld színén” (1Móz 11,4).
Vajon miért vonta magára a terv Isten határozott nemtetszését és közbelépését? Milyen veszélyt rejthetett, rejthet magában az emberiség egységtörekvése, amit Isten előre látott, és amitől meg akarta óvni teremtményeit?
Vitathatatlan, hogy az emberiség összefogása minden korban hatalmas erőösszpontosítást jelentett és jelenthet (l. „És mondta az Úr: ...bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, amit elgondolnak magukban.” 1Móz 11,6). A kérdés tehát nem az, hogy van-e hatalom az összefogásban, hanem hogy milyen célt fog szolgálni az így létrejövő hatalom! Isten nyilván már akkor is jól tudta - amit számunkra már az egész emberi történelem tapasztalata támaszt alá -, hogy csupán idő kérdése, és arra méltatlan kezekbe kerül a hatalom, amivel azután embertömegek kárára visszaélnek. Ezért avatkozott közbe, és tette egyszer és mindenkorra egyértelművé, hogy hogyan tekint az emberiség egységtörekvéseire.
Isten a Bábelnél2 összegyűlő bizalmatlan és dacos embertömeg megállítására különleges eszközt használt fel: összekeverte a munkások nyelvét, akik - miután már nem értették meg egymást - szétszéledtek, és különböző helyeken telepedtek le.3 Mindez a Noé utáni 4. nemzedékben, Péleg korában történhetett („az ő idejében oszlatott el a Föld” 1Móz 10,25). Feltehetően ekkor történt meg a népek nyelvek-nemzetek szerinti szétvándorlása, és teljesedett be az isteni felhívás is: „Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a Földet.” (1Móz 9,1)
1 A 10. fejezet nemzetségtáblázatában olyan személynevek is olvashatók, amelyek később földrajzi nevekké váltak. Az egyezések feltehetően arra utalnak, hogy a névadó személy utódai az adott terület lakosaivá váltak. Pl.: Jáfet utódai közül Gómert Gimirraival szokták azonosítani, akiket a görögök kümmériánoszokként ismertek, és Kappadociában éltek. Mádaj a médek, Jáván a görögök, Túbal a tabálok, Mesek a muskák - mindkettő kisázsiai nép, Askenáz a szkíták ősatyja, Kittim utódai Ciprust, Tarsiséi Szardíniát, Dódániméi a Dardanellákat, Ródaniméi Rodoszt népesítették be. Micrájim Egyiptomot, Kanaán Kánaánt, Ludim Líbiát, Lúd Lüdiát, Élam Elamot jelentette. Ezenkívül néhány ősi alapítású városnév is felismerhető: pl. Bábel, Ninive (ARCHER, 2001, 249-250. l.)
2 A név a héber „balbél”, összezavar igéből származik.
3 A bibliai leírás párhuzamai fellelhetőek a mezopotámiai térség hitvilágában is. Ur III. dinasztiájának korából származik egy 27 soros töredék, amely szerint az „aranykorban”: „Az egész világ, az egész emberiség egyhangúlag egy nyelven (beszélt) Enlillel...” Egy Úr-Nammu király korából származó 3 x1,5 m sztélé pedig egy bizonyos zikkurattal (toronytemplommal) kapcsolatban megjegyzi: „Ennek a toronynak a felállítása igen sértette az összes istent. Egy éjszaka mindent leromboltak, amit az emberek addig építettek, és megakadályozták a munka folytatását. Az emberek szétszéledtek mindenfelé, és idegen nyelveken beszéltek.” (ARCHER, 2001, 252. l.)
