Bölcs gondolatok.......

Legbenső félelmünk

Legbenső félelmünk nem az, hogy alkalmatlanok vagyunk.
Legbelső félelmünk az, hogy hatalmunk nem ismer mértéket.
Nem sötétségünk, hanem ragyogásunk ijeszt leginkább.
Azt kérdezzük magunktól: Ki vagyok én, hogy csillogásommal másokat elkápráztassak?
Miért ez a kishitűség?
Isten gyermekei vagyunk. Ha kicsinyek maradunk, azzal nem szolgáljuk a világot.
Senki előtt nem nyitunk új utat azzal, ha törpévé tesszük magunkat, nehogy mások elbizonytalanodjanak mellettünk.
Arra születtünk, hogy kinyilatkoztassuka bennünk lakozó Isten dicsőségét.
Mert ő nemcsak némelyikünkben, de mindegyikünkben ott lakik.
Amikor engedjük világítani saját fényünket, önkéntelenül lehetővé tesszük másoknak, hogy ugyanezt tegyék.
Amikormegszabadulunk félelmünktől, jelenlétünk automatikusan felszabadít másokat.

(Marianne Williamson)

“Az emberben rejlő képességek nagyobbak, mint ahogy azt ő tudja, és a képességek, amelyeket Isten neki adhat, nagyobbak, mint álmodná.” (Spurgeon)

“Saját tehetetlenségünk semmit sem változtat Isten ígéretein.” (Spurgeon)

“Jobb a szívben tartani a Bibliát, mint a könyvespolcon.” (Spurgeon)

“Az embert a saját bolondsága vezeti félre, mégis az Úr ellen zúgolódik a szíve.”

( A Példabeszédek könyve 19:3)

“Isten gyógyít, az orvos pedig kapja a fizetséget.” (Benjamin Franklin)

“Mi mindent meg nem cselekszik Isten azoknak az életében, akik maradéktalanul bíznak benne.” (Hudson Taylor)

“Az Isten iránti szeretet akkor tiszta, ha az öröm és a szenvedés egyenlő hálára indít.” (Simone Weil)

2010. szeptember 30., csütörtök

Megemlékezik szövetségéről

„Eledelt adott az istenfélőknek, örökké emlékezik szövetségére"
(Zsolt 111,5).

Az istenfélőknek nem kell tartaniuk az ínségtől. Hosszú éveken át
az Úr mindig adott eledelt gyermekeinek, akár a pusztában voltak. vagy
a Kerít-patak (1Kir 17,3) mellett, akár fogságban voltak, vagy éhség
közepette. Nekünk is megadta az Úr mindezidáig a mindennapi kenyeret,
és nincs kétségünk afelől, hogy ezután is meg fogja adni, amíg csak
földi eledelre szükségünk lesz.
A kegyelmi szövetség szellemi áldásaival azonban örökkön-örökké el
fog halmozni bennünket Isten, mindig olyan mértékben, ahogyan arra
szükségünk van. Isten nem feledkezik meg szövetségéről, és sohasem
cselekszik úgy, mintha megbánta volna, hogy megkötötte azt. Akkor is
emlékezik szövetségére, amikor olyan kihívóan viselkedünk Vele
szemben, hogy megérdemelnénk, hogy elpusztítson. Ő nem szűnik meg
szeretni, védelmezni és vigasztalni minket, amiképpen azt megígérte
nekünk. Szövetségének minden egyes szavára és részletére emlékezik, és
soha egyetlen szava sem marad beteljesületlenül.
Mi azonban sajnos keveset gondolunk az Úrra: pedig Ő szüntelenül
kegyelmesen törődik velünk. Ő nem felejtkezik el sem egyszülött
Fiáról, a szövetség pecsétjéről, sem a Szent Szellemről, akinek a
működése révén jött létre a szövetség, sem saját becsületéről,
amellyel elkötelezte magát a szövetség mellett. Ezért „az Isten által
vetett szilárd alap azonban megáll" (2Tim 2,19), és egyetlen hívő sem
veszti el azt az örökséget, amelyet Isten a szövetségben biztosított
számára.